Megtaláltam ma a postaládámban a Ceglédi Hírmondó legújabb számát. El kell ismerni, értékelendő a törekvés, hogy formájában és tartalmában gazdagabb kiszereléssel jelentkezik az önkormányzat. Ami most megkapta a szememet, az a helyi kórház privatizációjának elutasításáról készült anyag. Nem sokat tudok a helyi kórházról, betegként még soha nem tapasztaltam vendégszeretetét, kiszolgálásának színvonalát, csak egyes családtagjaimon keresztül, vagy a három gyermekem születésekor. Mint minden rendes magyar állampolgárnak, nekem is van véleményem a magyar egészségügyről, harci tapasztalataim és áttételes élményeimen keresztül. A kép tényleg lehangoló is lehetne, olykor tényleg lehangoló, máskor meg emberi, tisztességes. Orvosa, betege, kórtörténete válogatja, bármelyik magyar kórházból elő tudnánk húzni rémtörténeteket.
Ami megrázza mostanában a magyar közvéleményt, az valószínűleg dr. Molnár Lajos ámokfutása lehet, s ez a húsba vágó reformpolitika kinyitja mindenki zsebében a bicskát. Legalábbis ami látszik belőle.
Azt le kell szögeznünk, ez tényleg nem mehet sokáig, az adófizetők pénzéből tartjuk fenn a nagy vízfejet, az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat, s valamennyi, az egészségügyhöz kapcsolódó tevékenységet. Bemegyünk a kórházba, elborzasztó körülményekkel találkozunk, sokszor flegma orvosokkal, agyonhajszolt ápolónőkkel. Aztán bemegyünk a kórházba, ugyanoda, valamely orvos magánrendelésére, felfekszünk a kórházi vizsgálóasztalra, kinyílik a kórházi szekrény ajtaja, esetleg előkerül a kórházi fecskendő, közben megy a kórházi fűtés, a kórházi villany világít, recept íródik, mi pedig fizetünk. Az orvos zsebébe, aki valamennyit fizet a kórháznak a bérleményért.
Aztán a parkolóban belébotlunk kedves dokinkba, aki beül a szalon szagú legújabb Volkswagenjébe, s elhúzza a csíkot. Kis magyar sikertörténet, kis magyar zugprivatizáció, miközben hangos a média attól, hogy az egészségügyben alulfizetettek az orvosok. Ami igaz is, de az orvosok zöme hozzáteszi a „maszekból” a többit, többségük nem is keveset, csak az egyiküknek Mercedesre is futja, míg a többi kénytelen silány Mazdával, Renaulttal járni, s kisebb kacsalábat rakatni a háza alá. Tehát megállapíthatjuk, az egészségügyben sincs demokrácia. A kaszt csúcsán a nőgyógyászok, s az átlaghoz képest jók foglalnak helyet, eszméletlenül jó pénzért, amit nevezhetünk csúszópnznke, paraszolvenciának, bárminek. Az átlagos szürkéknek is csurran cseppen valami, a röntgenorvos, az altatóorvos és a hasonlóan rosszul szakmát választó meg kuporgat a kórházi fizetéséből, az ügyeleti pénzeiből, vagy – ha van annyi esze, pénze, lehetősége, képzi, átképzi magát.
Ezen a rendszeren a vizitdíj semmit sem fog változtatni. A paraszolvencia főleg nem szűnik meg, gyereket kell szülni, s ha valaki nagyon beteg, akkor a hozzátartozóknak illik bőkezűen izgulni.
Nagyon jól tudom, hogy túlzottan sarkosan fogalmazom, egyetlen beteg sem leányálom. Elhiszem, de sem az egészségügyi tárca, sem lent az orvostársadalom nem nagyon akarja, hogy tényleg kőkeményen rend legyen. Mert élni kell valamiből.
Az önkormányzat elképzelése a társaságok kialakításáról: idealizmus. Zugprivatizáció, ugyanaz lesz, mint volt eddig is, a nyereségesen működtethető orvoslás haszna a talpraesett orvosok zsebébe vándorol, a többit meg tartsa el az önkormányzat, az OEP, az adófizető állampolgárok. Tudom, nekem sincs igazam, az orvosi szakma sokkal nagyobb megbecsülést érdemelne, de jelen viszonyaink között (induljunk csak ki politikusainkból), a nagyobb anyagi megbecsülés sem lenne elegendő.
Ha valaki másképp gondolná, szóljon, megvitathatjuk a kérdést!
Salvador
